Mindig mi, nagy hangúak maradunk, ki tudja mennyire igazságos ez, miközben a rendkívül halkszavú, szerény emberek, akiknek jelenléte csendes, de annál mélyebb nyomot hagy mindannyiunk szívében szép lassan elmennek egymásután.
Szabolcs talán soha nem kereste igazán az öncélú figyelmet, nem beszélt sokat, de amit mondott, annak mindig súlya volt. Derűje, nyugalma, modora és embersége igazán hiányozni fog a golf közösségéből. Mindössze 74 évet kapott, sajnos még a Masters kort sem élhette meg, szuperszeniorként és szuperemberként emlékezhetünk rá.
Utolsó három-négy találkozásunk alkalmával mindig meg akart hívni egy kávéra és valahogy mindig úgy hozta a sors, hogy épp előtte ittam egyet valamely pálya klubházában, mindig azt mondtam neki, hűűű Szabolcs ne haragudj, de majd legközelebb…legközelebb már biztosan. Derűsen fogadta, talán az egész életet a nyugodság derűjével élhette meg…nem lesz legközelebb...soha nem tud már meghívni kávézni…ha van olyan, akkor talán majd valamely égi kávézóban kortyolgathatjuk együtt a feketét, de most a szívünk öltözik feketébe, fájó szívvel búcsúzunk Tőle, de hálával is, hogy ismerhettük, hogy tanulhattunk tőle (nem csak szó szerint), és hogy itt hagyta nekünk a csend erejét és a jóság példáját.
Emléke velünk marad!
