Egy új kezdet?

Lesz-e kiegyezés a hazai golféletben?


- Huszti György írása -


Tegnap a kora esti órákban véget ért a XXXI. Magyar Kupa.
Az utóbbi néhány évben, bizony erősen hozzászokhattunk, hogy a szövetségi versenyeknek egyre alacsonyabb volt a rangjuk, akár a nevezési hajlandóság, akár a golfozók szubjektív megítélése alapján. Ehhez képest, egy üde színfolt volt, a lendületesen, flottul megrendezett hétvégi verseny. Nyilván az sem írható a véletlen számlájára, hogy amíg korábban bizony sokszor csak lézengtek az eredményhirdetésen az érintettek, illetve néhány rokonuk, addig tegnap este a népes mezőny több mint fele jól láthatóan együtt akart ünnepelni a díjazottakkal, gyakran igazi “tapsorkánt” varázsolva a Pannonia teraszára, még annak ellenére is, hogy az utolsó flight beérkezése után egy bő félórát kellett várakozni a legjobbak elismerésére.

Volt itt szponzor, külcsín és rangadás is, nem is kevés, és az első napon - talán - hiba is (erről kicsit később), de a jószándék a tenni akarás alapvetően és teljes mértékben tettenérhető volt a hétvége alatt. Az első napon a trópusi melegben valóban lehetett volna több vizet adni az egyetlen palack indulócsomagban elhelyezetten kívül is, ugyanakkor ne menjünk el amellett a tény mellett sem, hogy az egyik nagylelkű szponzor a Hell és a XIXO behűtött ital termékeiből gyakorlatilag limit nélkül kaphattak az indulók, mind  klubházban, mind a Halfway-Houseban. És persze jó magyar szokás szerint jónéhány induló (vissza is) élt ezzel a lehetőséggel és talán a következő hetekben még az unokái is ezeket a termékeket fogják otthon fogyasztani, amelyeket “kitalicskáztak” a versenyről. De ne ragadjunk le itt, hiszen alapvetően ez egy rendkívül sikeres szövetségi rendezvény volt (teszem hozzá rögtön, végre). Félve leírt gondolataim egyébként erről (amellyel nyílván nem feltétlenül leszek népszerű, de vállalom), nem csak a konkrét verseny kapcsán, hanem úgy általában a többnapos versenyek margójára: Kérdés, ha mondjuk egy kétnapos+gyakorlónapi versenyért 39 ezret kell fizetni egy olyan pályán, ahol a háromnapos hétvégi greenfee egyébként összesen 81 ezerbe kerülne, és a pálya ezért a kevesebb mint fele összegért, megszervezi a versenyt, minden igényt kielégítő ízletes és bőséges záróvacsorát ad, plusz induló csomagot két napra, plusz mindkét napon (gúlába állított) korlátlan mennyiségű rangelabdát ad, plusz a szponzor italból korlátlanul fogyaszthatsz, akkor elvárható-e, hogy még a vizet is korlátlanul szállítsa folyamatosan a pályára? (Mint ahogy erre a második napon sor került). Sietve teszem hozzá, aki áthallást vél felfedezni a hétvégi Magyar Kupával, az nem feltétlenül téved, ugyanakkor a fentebbi sorok nem kifejezetten a hétvégére, hanem hogy úgy általában, próbálnak választ keresni, arra a kérdésre, hogy az elmúlt években miért inkább azok a pályák szokták “vállalni” a szövetségi versenyeket, amelyek... Persze, teszem hozzá rögtön, alighanem ez az értékkülönbözet áthidalhatóvá válhatna, ha a szövetség be tudna hozni mondjuk névadó szponzort a rangos versenyeire (és akkor a hétvégi greenfee játékosokkal telítettebb pályák is többé kevésbé kompenzálódhatnának), de vélhetően az MGSz-nél erős kapacitáshiány mutatkozik ezen a területen. Nyilvánvalóan - mint mindent - ezt is lehet másképpen, más szempontok szerint látni, mint a fentebb leírtak, és én is inkább csak olyan gondolatébresztőnek szántam soraimat.


Büszke Apák és Sarjaik 😉  (Stöllingerék, Csányiék és Fülöpék)

De most vissza a versenyhez. Semmiképpen sem mehetünk el szó nélkül Jakobi András versenyigazgató teljesítménye mellett, aki csapatával ismét hiba nélkül hozta a “megszállott” és odaadó, kiváló teljesítményt, ez (most már szokásos módon) erősen a pozitív oldalra kell, hogy számolodjon.

Erről a szezonról kár úgy beszélni, mint egy normális évről, hiszen elég csak abba belegondolni, hogy a Magyar Kupát is eredetileg valamikor április végén rendezték volna. A nagy szövetségi versenyek esetében (és főleg az Open-ek kapcsán) ugyanakkor az leírható, hogy mindenképpen szükséges lenne ha már az idei év őszén meg lehetne egyezni a jövő évi időpontokról és helyszínekről, valamint ha ezek az időpontok a következő években fixen be lennének “égetve” a hazai versenynaptárba, így aztán a nemzetközi naptárak is szépen tervezhetővé válhatnának, mind a hazai, mind a hazánkba látogató külföldi élversenyzők számára. Ez egy olyan igény - mégha a kivitelezés sok előmunkával is járna - amely minden bizonnyal előrefelé mozdítaná a rögös úton haladó közös szekeret.

Mint ahogy történt egy erős gesztus már a díjátadón is, szívmelengető érzés volt látni, hogy a korábbi két jóbarát, akiket az utóbbi évek vélt vagy valós sérelmei elsodortak egymás mellől, összeölelkezve tudtak a kamerák elé állni, és nem feltétlenül volt ez “csak” pózolás a részükről. Fiatalságuk, út elején járásuk reményt adhat arra, hogy a két, több nagy csatában megedzett Bajnok újra - apró lépésenként, mint amilyen ez a vasárnapi gesztus volt -   egyfelé veheti útját. Mi mindenesetre nem adjuk fel a Kiegyezésbe vetett hitünket, akár Róluk, akár a magyar golfélet további meglehetősen széttagolt csoportjairól legyen is szó. 

A XXXI. Magyar Kupa tehát véget ért, mindenképpen megsüvegelendő a női és férfi győztes (Vadkerti Adél és Csányi Olivér) teljesítménye, hiszen a zárónapon például mindketten 67-et(!) csaptak oda.

Riportunk Vadkerti Adéllal

Riportunk Csányi Olivérrel

Az eredmények ITT olvashatóak, ugyanakkor a jövő szempontjából őszinte és bizakodó kíváncsisággal várjuk, hogy hozhatnak-e a következő hetek (a mögöttünk hagyott viharos napok után), valamifajta megnyugvást, egyfajta “kiegyezést” és végre elindulhat-e a magyar golfélet felfelé, vagy legalább előre irányba, ez ugyanis CSAK EGYÜTT történhet meg.


Fotók: Yulia Stepanova Photography

2020.06.29.

Hozzászólások