A mai gyakorlóköröm után, mikor a pálya már elcsendesedett a fejemben, és csak a távoli greenről hallatszott néhány, jól sikerült gurítást ünneplő tompa moraj, a klubházban meditálva tejeskávém szürcsölése közben elővettem egy üres lapot.
Nem volt célom, nem volt tervem. A kezem még érezte az ütő súlyát (már megint túl kemény a fogásom, suhant át a gondolataimban), dúdolni kezdtem magamban swingem ütemének slágerét, s egyszer csak rajzolni kezdtem. Nem tudatosan, csak úgy ösztönből – mintha a papírra akartam volna leróni mindazt, amit a testem már tud, de szavakkal nem lehet őket kifejezni.
Körök, nyilak, apró jelek, számok születtek egycsapásra a semmiből. Egy laikus számára kusza firkák csupán, de számomra mindegyik mögött ott lapul egy pillanat. Az egyik kör a labda mögötti lélegzetvétel – az a röpke másodperc, amikor a világ megáll, mielőtt az ütő elindul lefelé, mint a harangkötél a kongatáskor. A nyilak nemcsak irányt mutatnak, hanem a mozdulat ritmusát, azt a láthatatlan fonalat, ami a vállból indul és a gyepen át a labdába fut ki. A hosszabb, ívelt vonalakban a swing lendülete él tovább, az a harmonikus ív, amit nem lehet erőből, csakis érzésből megrajzolni, akárcsak a valódi pályán.
És a jegyzeten persze ott vannak a hibák is. Az egyik elnyúló vonallal talán a túl korai csuklóbetörést idéztem, a kusza keresztekkel az out-in mozdulatot, a gyors ritmusváltású vonalkákkal a sietséget, a türelmetlenséget, tempótlanságot. Mintha a papír megőrizte volna az összes pillanatot, amikor a test és az elme még nem voltak egy ritmusban. De épp ez a szép a golfban, amely nem csupán a tökéletesség sportja, hanem az úté is, amelyen újra és újra megpróbálunk közel kerülni a perfectiohoz.
Ahogy végignézek a lapon, látom benne az egész játékot. Nem pályát, nem ütéseket – hanem egy folyamatot, amely egyszerre fizikai és lelki is. A mozdulat, a figyelem, a csend, a légzés, az a momentum, amikor a labda elindul, és egy röpke másodpercig úgy tűnik, megérinthettük a tökéletességet. Akarhat e ennél többet egy ember?
Ez a lap nem edzésterv, nem taktika, inkább egy emléktérkép – a saját mozdulataim lenyomata. Talán zavaros, talán másnak érthetetlen. De számomra minden vonal egy darab önismeret, minden jel egy lépés a csend felé, amit csak az ismerhet, aki állt már ott az egyesen hajnalban, amikor a fű még harmatos, a fények metszően élesek és a világ egy pillanatra egyensúlyba kerül.
Fotó: ATV Mérleg